Ketten vannak. Az egyik velem, szorosan átölel, míg a másik kissé távolabb. Várja, hogy szóljak. Az egyik pátyolgat, részvétteljes szavakat sutyorog fülembe. Hideg kezével cirógat. Féltékenyen ölelget, néha diadalittasan odapislant a másik felé, de nem mer ránézni, ó nem… A másik meg csak áll a közelemben. Áll és vár. Miért nem jön ide, amikor szükségem lenne rá? „Mert annyira rossz nekem. Végre jogosan is úgy sajnálom, Szép kicsi önmagam.” jut eszembe a Bijou egyik dala.
Sáfrány és mocsárzöld szín borul rám. Langymeleg ölel körül, miközben újra pereg a film, újra élem azokat a perceket. Miért, ó miért? Miért úgy? Miért én? Mintha merülnék…gyengülök? „Hogy tehette ezt velem? „ – robban ki belőlem a harag. „ Hogy történhetett meg ez?!” – morgok. Az egyik csak helyesel, részvétteli tekintettel hallgat és bólogat. Miért csillan meg szemében most valami? Mi az? Káröröm? Éhség?
És mi van azzal másikkal, aki ott áll a perifériámon? „Tartózkódással mire mentél?” – kérem rajta számon… „Most sem válaszolsz?! Cserbenhagysz?!” – emelkedik hangom. „Ne, ne nyúkálj” – hőkölök hátra, amikor felém nyújtja kezét. Bár hallanám, mit mond…de túl nagy a zaj. Zaj? Hiszen én ordibálok, hüppögök, morgolódok...
Az egyik ölelése erősebbé válik, belemélyed a karomba. Még kevesebb levegőm, még kevesebb szabad gondolatom marad. Valahogy tisztábban látom arcát: pfúúj, milyen eltorzult…valami taszító fény lobog szemeiben… most már én keresem a Másik tekintetét.
Abban a fojtogató, nyirkos ölelésben hirtelen majd megáll a szívem. Mert felismerem. Most már hallom is hangját…
„Ó Jézus, szólsz s a szívhez a szó szelíden ér: „Így bánsz velem? – teérted hullt testemből a vér!” Bús szégyennel behívunk, az ajtónk nyitva már. Jöjj, Jézus, jöjj, ne hagyj el, a szívünk várva vár.”
Oszlik a sárfányszín miazma, lassan letisztul rólam a nyálkás szorítás. Ahogy az Ő hangja erősödik, úgy ernyed el az önsajnálatom. Aztán észreveszem, hogy démonom teljesen összetöppedten hever mellettem. Ellépek mellette óvatosan. Vissza az életembe.
kép:agyesagyvirtus.hu