Az ötkarikás játékok alatt sokakhoz hasonlóan hazafiúi örömmel ugráltam fel a székből „iggeeeen megvaaaan győztüünk!” üvöltéssel. Vagy néha ennek ellentétével „affeneegyemegvesztettünk”-et legyintve. Büszke vagyok olimpikonjainkra, mindegyikükre. Janics Natasára is.
Ma voltam egy istentiszteleten, ahol a lelkész a versenyről, győzelemről (is) beszélt. Eszembe is jutott egy érdekes mondat, vagy talán inkább a mondat hangulata? Az interjúnak, amelyet Janics Natasával készítettek a bronzérem után, ez lett a címe: „Nem bírtam elviselni, hogy távol vagyok a babámtól”. Szíven ütött ez a vallomás, s ahogy az interjúban is saját szavaival elmondta ezt, elgondolkodtam. Az élet egy verseny hasonlattal való azonosítása az ismert igeszakaszok közé tartozik. Küzdünk mi is, igyekszünk, minket keresztyéneket is vonz a cél, a győzelem, a jutalom. A legnagyobb cél is hirtelen átértékelődhet? Mi az, ami elvon(hat)ja a figyelmünket ebben a küzdelemben, versenyben? Talán az, hogy nem is tudjuk pontosan, mitől miért vagyunk, maradjunk keresztyé(n)nek. Mi a célja keresztyénségünknek? Vagy talán az, hogy a prioritásaink elég khmm… képlékenyek. A játékszabályokat világosan megkaptam; de néha úgy teszek, mintha soha nem is hallottam volna róluk. De az sem ritka, ha házi szabályt gyártok: nálam ez így szokás.
Mi a prioritás: mindenáron győzni, vagy van ennél is fontosabb? Aztán hirtelen bevillant egy idézet kitől mástól, mint?.... „Csak játék ez a harc, De folyton belehalsz, Mert mindig győzni, Meg ölni akarsz, Nagy harc ez a játék, Évekig fáj még, Ha sebez a szándék, A vége kudarc, Csak játék ez a harc, De folyton belehalsz, Mert mindig győzni, Meg ölni akarsz, Nagy harc ez a játék, Évekig fáj még, Ha a vége kudarc” (Ákos –Játékharc). Szóval, miért küzdünk, versenyzünk keresztyénként? Hogyan küzdünk, versenyzünk keresztyénként ?
kép: sportforum.hu
