.jpg)
Itt ül velem szemben…hol máshol? Unalomig ismerős vonásain undok mosoly, kifigurázza gesztusaimat: imára kulcsolt kezemet árnyjátékkal zavarja, lehunynám szemeim, de még látom, hogy ő meg kidülleszti övéit, lecsendesíteném gondolataimat, miközben piszkos fantáziákon röhög… aztán meg naptárját lapozgatja tudálékosan pislog közben és gondterhelten sóhajtozva. Amikor rádörrenek, persze álszent módon összehúzza magát, de kajánul villog tekintete a szemétnek! Ehhh…
Démonom úgy tesz, mintha nem érdekelné, mit teszek. Pedig nagyon figyel: rezzenéseimet, rezdüléseimet is radarozza. Zavaró adást küld felém, nehogy szófoszlányoknál, gondolatszilánkoknál többet meg tudjak fogni. Nehogy össze tudjam rakni az egészet. Legyen csak hangulat, nosztalgia, de lényeg semmi. Legyen csak keserűség, kudarc, de válasz semmi. Ez az ő éltető eleme...nekem pedig a lassú sorvadás.
Nagyot sóhajtva becsukom a Bibliámat. Mára ennyi. Olvastam, láttam a betűket, tudom, mit kell észrevenni, mi AZ ÜZENET. De jó is lenne, ha érezném is!
„Végeztünk?”- kérdezi elégedetten. „Végeztem”-bólintok halvány mosollyal. Gyanakodva néz rám, aztán tekintetében felismerés dühös szikrája lobban fel.
„Hiszek Uram, segíts az én hitetlenségemen!” – milyen jó ezt kimondani, felidézni az előbb olvasott történetből.
Nagy puffanás. Hahh, kiütéses győzelem!
Nézem, ahogy kiütve hever hitetlenségem…egy ideig biztos nem lesz rá gondom.
