Mostanában sok tragédiának lettem valamiféleképpen részese. Összetört és magárahagyott, önmagával küzdő emberekkel találkoztam, akik sóvárogtak azután, ami másoknak (még) megvolt. Sebeikkel küszködnek, gyógyulást keresnek sokfelé, sokaktól remélnek megbocsátást, újrakezdést, bocsánatkérést. Saját szomorúságaimat, elrontott és szégyellt dolgaimat is napvilágra hozták ezek a találkozások. Ismeritek azt az érzést, amikor „…kicsit szomorkás a hangulatom máma…”
Hirtelen eszembe jutott, hogy még jóval ezek előtt hallottam egy dalt - ami másról szólt szerintem, de - valamiféle halovány szomorúságot csempészett belém (Anathema: Untouchable pt2.). Meglepett ez az érzés, kissé zavarba is hozott. Igen, most hogy visszaemlékszem rá, így volt.
Vagy talán eddig is bennem volt, de nem engedtem szóhoz jutni? Nem luxus ez? Nem nyafogás, ami méltatlan egy felnőtt emberhez? Vagy lehet ez is valamilyen gyász, búcsúzás? Mit kezdjünk önmagunkkal akkor, amikor váratlanul boldogtalannak érezzük magunkat, pedig boldogok lehetnénk? „Díszpompás koszorút, kéne az arcomra tennem, mert akkor vagyok szomorú, mikor a legboldogabbnak kéne lennem…” hallom a Magna Cum Laude Túl későn című dalában. Hívőként mit is kezdjünk ezzel? Lehet, hagyom, hogy kioldódjon belőlem az emlék, a szomorúság, a véglegesség…
Talán ez is egy rövidke epizód abban a történetben, ami az életem. Ki tudja…
kép: illuziok.blog.hu
